1.Mi szétválasztunk – az Úr összeköt.
Az evangélisták – Máté, Márk és Lukács – együtt közlik a vérfolyásos asszony és a Jairus lánya feltámasztásának történetét. Hiszen, az események leírása szerint összekapcsolódtak: egyugyanazon helyen és időben történt mindkettő.
Jézus éppen visszaért a Genezáret tava túlpartjáról – ahol a gadarai megszállottat szabadította meg –amikor Jairus, a zsinagóga elöljárója előtte leborulva kérte: „ Az én leánykám halálán van, jöjj, tedd rá a kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen!”(Márk 5,23) (Zárójel: Bizony van ami térdre kényszerit…) Ekkor csatlakozik a sokasághoz a beteg asszony, aki csak megérinteni akarja Jézus ruháját. Ő 12 éve beteg – és teljesen kétségbeesett: senki nem tudott segíteni. A kislány 12 éves és haldoklik – Jairus teljesen kétségbeesett. Hogyan rohanna amikor Jézus megáll az asszony miatt… De nem szól semmit… Pedig minden perc drága! Testvérem ismered azt az érzést, amikor rohansz valakivel a sürgősségre, vagy talán a mentőt várod? A másodpercből perc lesz, a percből óra – kínosan hosszú! De nem szól – mert egy másik nyomorult embert gyógyítgat a Mester.
Így ér össze a nyomorúságban az emberi élet. Az, amit mi nagy igyekezettel szétválasztunk: mert ő, ők… de én, mi…! Szétválaszt: a nem, a faj, a bőrszín, a származás, a rang. De nem csak ez: a név, az iskola, a tanultság. És: a vallás! De mennyire! És hány sebet okoz! Adunk és kapunk szorgalmasan.
De a nyomorúság összeköt. Orvosi rendelő előtti váróterem, vagy egy –egy kórházi kórterem sok- sok példát felmutat! Igaz egy ideig…
A szorosabb kötelék pedig az, amikor felismerjük, hogy mindannak ellenére ami szétválaszt, amire büszke vagyok, amiből nem engedek: megváltásra szoruló, bűnben fogantatott, Krisztus nélkül elveszett ember vagyok én is. És látom, – nem magamtól, hanem mert a Szentlélek meggyőz róla -hogy azon az utolsó napon csak egy dolog számít:” Akié a Fiú, azé az élet. Akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.” (1.Ján.5,12) Itt születik meg az igazi egység: keresztyén testvérem! Benne és általa egyek.
2. Jézus kötés közben
Így érkezik meg a hír: „Leányod meghalt, miért fárasztanád tovább a Mestert?”
Kedves, tiszteletteljes beszéd. Tele figyelemmel: ne fárasztd tovább a Mestert. Mert itt már segíteni nem lehet! Halál ellen nincs orvosság! Itt le kell tenni minden bizodalmat: nincsen remény!
Ne háborodjunk fel, hogy ennyit vártak tőle. A rend ma is ez: akinek látod/ismered Jézust, azt fogod várni, kérni tőle! Van aki az egészségért könyörög, van aki az esőért, van aki a lottó főnyereményt célozta meg, más pedig az ellenségét kéri megbüntetni („meddig tűröd még…”), a következő csodát/jelet kér, a másik hosszú életet, ez pedig azt, hogy a férje változzon meg, mert minden prédikáció róla szól…
Itt úgy ismerik Jézus Mestert, mint aki csak a születés és halál között tud segíteni. Ennyi és kész. Önként adódik a kérdés: meddig Mester a Mester számomra? Csupán a halálig, vagy azon is túl?
Van valami ami nem vág az ő „szakmájába”? Ami nem tartozik rá? Van valami amihez nem ért a Mester? Vagy én nem akarok hozzá menni? Csak jó egészség és betegség, gazdagság és szegénység, eső és aszály, étel és ital? És a vagyonosztás a rokonok között, hát a megbocsátás, és az együttélésem vadházasságban, a nemi életem, gyermeknevelésem, szórakozásom, ahogy az interneten szörfölök – abban Mesterem-e Jézus?
És azt amit a neve jelent (Jézus – azaz, üdvözítő) – azt kértem-e már tőle, fordultam-e már hozzá ezért?
Mondják, hogy a frissen berukkolt bakák közül a tizedes kiválasztotta a zenészeket: trombitást, gitárost, furulyást, tangóharmonikást stb. … hogy vigyék fel a zongorát az emeletre…
Sok mindennel fordultunk már a Mesterhez: de azzal, ami igazán lényeges? „Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki így szól hozzád: Adj innom!, te kértél volna tőle, és ő adott volna neked élő vizet.” (János 4,10)
És: a halál kérdésében ha nem tőle, aki feltámadott, akkor kitől várunk segítséget, szabadítást?
3. Ami köt
Egy jó lélek jön: ne fárasztd tovább a Mestert. Csupa segítőkészség és jóindulat. De tényleg! Azonban, csak a félelmet és a kétségbeesést növelte. Jézus szavai („ne félj”) erről árulkodnak.
Komolyan gondolom, hogy sok ilyen jó, segítőkész lélek van, aki csupa igyekezettel , szeretettel(!), segíteni akarással (vigasztalva ??!! ) mondja ki: vége, itt már senki se segíthet, ennyi az élet, ott van a sírban, ennyi jut neked is nekem is…
Testvérek mire elég ez? Arra, hogy nyomorult vigasztalók legyünk (Jób 16,2)
Ekkor szólal meg Jézus: Ne félj ,csak higgy!
Azaz: ne másra nézzek, ne a halottra gondoljak, ne vele akarjak álmodni még egyszer, ne saját sebeimre tekintsek, hanem tudatosan, akarva Jézus Krisztusra, akit az Atya Úrrá és Krisztussá tett! Őtőle várjak mindent, csak egyedül őbenne bízzam, nagy alázattal és béketűréssel. Mert csak azok látnak, akik hisznek.
Ámen